I rymden finns inga känslor

Életem első svéd filmje. Ugyan az Albérlőtársat keresünk filmre készültem, de ez nagyon fúrta az oldalamat. Nem csalódtam, bejött, nagyon is. Pont erre vágytam már egy ideje. Ebben a filmben minden volt, amit akartam.

Vártam a filmet, tudtam, hogy nem fogok rosszul járni. I rymden finns inga känslor Simple Sam címen is futott. Számomra teljesen ismeretlen színészek és szokatlan összeválogatása volt a komédiának és drámai elemeknek. Akárhogyan is történt, nekem elnyerte a tetszésem, pedig maga az alapsztori nem túl vidám.




Simon (Bill Skarsgård) Asperger-szindrómás és csak bátyjának, Samnek (Martin Wallström) fogad szót. Sam úgy érzi elérkezett az idő, hogy összeköltözzön kedvesével, Fridával (Sofie Hamilton) ám Simon már képtelen otthon egyedül megmaradni, ezért beköltözik a gerlepár mellé harmadiknak, és elijeszti a lányt. A fiatal fiú Sheldon Cooper karakterére emlékeztetett a The Big Bang Theory című amerikai sorozatból. A pontos beosztások, előre megbeszélt napi teendők elüldözték a lányt és Sam depresszióssá válik.

Simon harmónikus világa ezzel felbomlik és káosz keletkezik körülötte, amit ő kifejezetten nem szeret ezért elhatározza, hogy visszaszerzi bátyjának Fridát. Próbálkozásai csődöt mondanak, új tervet eszel ki. Mindenkivel kitöltet egy kérdőívet, amiből kiderül, hogy ki illene legjobban a bátyjához. Közben felbukkan Jennifer (Cecilia Forss), aki megfelel minden kritériumnak és az öccs már szervezi is a randit, nem is akárhogy. A film vége nem mondható kifejezetten happy endnek, valahol lehetett sejteni mi lesz a történet vége, én nem jól tippeltem.




Mintha egy teljesen más világba csöppentem volna bele, nagyon új volt még ez. Engem Bill Skarsgård alakítása nagyon meggyőzött, életszerűre sikeredett a film, már csak a fiú betegsége miatt is. A látható tünetek váratlan kitörése meglepetésként érik az embert, ami furcsa, mert egymás hegyén-hátán érnek a poénok. Nem baj, az én ízlésemnek -úgy tűnik- ez is megfelel. Ha van valaki, aki jobban teljesített, az Martin Wallström, a bátyj alakítója. Remekül hozta a néha laza néha kiabálós figurát. Az ő szemében többet is láttam, a karakter rendesen magába fordult és minden a nyakába borult, megérdemelte volna a happy endet a film végén.




Egyetlen problémám Jennifer megtestesítőjével, Cecilia Forss-szal volt, aki túl idősnek tűnt Simonhoz. Inkább Samhez passzolt, vele kellett volna összejönnie inkább. Sam sem volt teljesen jól kicastingolva, mert még ő is fiatalabbnak nézett ki, mint Jennifer. A színészek viszont jók voltak és tetszettek benne a sci-fi elemek is.

Never Let Me Go

A Never Let Me Go az utóbbi idők legszomorúbb filmje, amit láttam. Ennyi elég volt belőle, köszönöm. Hiába a jó színészet és vágás ha ennyire lesújtó maga a film, ami az azonos című könyv alapján készült. A történet 3 fiatal történetét mutatja be, akik egy különleges iskolában, a Hailsham intézményben laknak. A film sci-fi/dráma lévén egy alternatív Egyesült Királyságot mutat be, meghökkentő emberekkel és azok idióta ???? cselekedeteivel, amikből szépen lassan kiteljesül az igazi dráma.

Hailsham diákjait teljesen elzárják a külvilágtól, a kapun sem mehetnek ki, annyira vigyáznak rájuk. Egészen kiskoruktól fogva művészetre tanítják őket, egészséges életmódra nevelik őket, hogy a korai 20-as éveikben elkezdjék felajánlgatni a szerveiket azoknak az embereknek, akiknek szüksége van rá. Az iskolában mindennek jónak kell lennie, szépnek, gyönyörűnek, szokványosnak, unalmasnak, a tanárok megkövetelik még azt is, hogy ki mikor milyen sorrendben keljen fel az ágyból, ki hanyadikként érjen oda az asztalhoz. El vannak szigetelődve a külvilágtól, nem érintkezhetnek a külvilággal, nincsenek tévék, telefonok, áram is csak világításra. Ebben a hitben nevelik fel a növendékeket, akik 18 éves koruk után egy kis faluba kerülnek, ahol addig élnek, amíg ki nem választják őket a nagy feladatra.

A történet főszereplőpje Kathy H (Carrey Mulligan) aki még fiatal korában beleszeret Tommyba (Andrew Garfield) ám Ruth (Keira Knightley) elszedi előle. Kathynek inkább az fáj, hogy régebben együtt szívatták Tommyt, amiért különálló volt, Ruth szerelmét árulásnak vélte. A film első fél órájában fiatal színészek szerepelnek (nagyon jól), kiváló színészeinket csak akkor látjuk, amikor a történet szerint elköltöztették őket egy kis faluba. Elmúltak 18 évesek, Ruth és Tommy szerelme még mindig szemmel látható. Ezért egy óriási pont levonás jár a részemről. Egyik színész sem 18 már, talán Mulligan állt legközelebb karaktere korához, haj és smink ide vagy oda, nem tűntek 18-nak, és ez negatívum. Akkor látnak életükben először tévét, tanulnak beszélni rendesen, ismerkednek a szólásokkal. Alkotnak, műveket. Gyerek korukban az lett nekik tanítva, hogy azok az iskola legjobbjai, akik évek múlva, mikor rájuk kerül a sor adnak a szerveikből, másnak, segítenek az embereken, és mindemellett, szépen tudnak rajzolni. Aki mindkét ponton helyt áll, annak műve bekerül A Galériába és híres, megbecsült ember lesz.

Kathy nem bírja tovább Tommy és Ruth szerelmét, ezért önként jelentkezik ápolónak, amivel csak az idejét húzta addig, amíg el nem kezdhette a szerveinek kivetetését. Tommy és Ruth szakítottak, és legközelebb már csak évekkel később találkoznak, amikor már mindketten túl vannak a második operáción, Kathy még váratott magára. Összehozta a régi szerelmeseket és Ruth mindent elárul, amit régebben nem mert majd nem sokkal később a harmadik operációra is vállalkozik, rövid élete ezzel befejeztetett. Nem sokkal később Tommyé is, aki teljesen összetört, miután megtudta, hogy a Galéria nem létezik és átverték. Egy ideig még járt Kathyvel ám az idő múlásával muszáj volt önként kés alá feküdnie mert rángatózott, dühöngött, sokkot kapott, szenvedés volt neki az élet.

Kétszer meggondolandó, hogy érdemes-e megnézni a filmet, persze Carey és Andrew alakítása miatt egyértelműen meg kell nézni. Carey egy szempilla emeléssel is sokkal jobb, mint Keira, aki valamiért itt sem lopta be magát a szívembe, mint színésznő. Carey szemeiben mindent látni, azok beszélnek helyette. Andrew testbeszéde és puszta hangja elég lenne a filmben. Nagyon élethűen adta elő a rángatózást és egyéb tüneteket. A soundtrack nagyon tetszetős (azt sem szeretném a közeljövőben hallani) a filmhez képest. Egyetlen szép dolog volt a filmben, ez pedig a vágás. Különösen tetszettek ahogyan a környezetet bemutató jeleneteket mutatták, Szép hosszú képkockák,
bámulatos helyszínek.

Life On Mars

Van-e élet a Marson? Ezt talán soha nem tudjuk meg. Annyi biztos, hogy Sam Tyler világában nem létezett élet a Marson. Vagy csak nem tudott róla. Nem lehet nem szeretni ezt a sorozatot, ami sajnos csak két évadot és 16 részt élt meg. A hülye nyomozgatós sorozatokat nem szeretem, de ez más, ez tetszik.

A történet 2006-ban kezdődik. Sam a manchesteri rendőrségen dolgozik, főfelügyelőként. Rendesen (és oktalanul) kioktatja barátnőjét, Mayát, aki a tettes után ered, majd lelövik. Sam magát okolja a történtekért, kocsijában hallgatja David Bowie: Life on Mars című számát, sír, kiszáll az autóból és őt is elütik, meghal. Barátunk 1973-ban ébred fel, felügyelőként, egy másik kocsival, akkori divatos ruhában, hajjal. Vajon kómába került vagy megbolondult/időben utazik? A történet erre hajaz, hiszen a nyomozós szálak mellett mindig felvetődik a kérdés, egy kis jel, ami arra utal, hogy Sam nem álmodik, nincs kómában, él, viszont beteg és látomasai vannak.



Belevaló angol sorozat, remek poénokkal és történetvezetéssel. Sam, miután felébred 1973-ban, bemegy a rendőrségre és ott egy akkori rendőrörsöt talál, ahol már nem ő a nagy főnök. A beosztottak 1973-nak megfelelően öltöznek és viselkednek, a rendőrörsön nem léteznek még laptopok, lehallgató készülékek, kütyük a boncoláshoz, sötétített üveg de még tv sincs a kocsmában. Szinte minden új fajta eszköz, ami segíti a rendőrök dolgát, akkor még nem lett feltalálva, adatbázis nem létezik, a kézzel írt papírok besárgultak, olvashatatlanok, eltűntek, ráadásul a rend őrei abban az időben (is??) úgy vitték be az embert, hogy talán nem is volt bűnös, bizonyíték hiányában találomukra bevittek valakit, aki talán soha semmi rosszat nem követett el egész életében.

Sam bemegy a 'munkahelyére' és üvöltözve visszakéri a pozícióját, ám megjelenik a nagy sajt, Gene, Gene Genie, Gene Hunt, aki a valaha kitalált egyik legjobb karakter, ami létezik (szerintem). Gene nagy mafla, mogorva ember, a szarkazmus királya, a túlsúlyos fél Isten, akire mindenki úgy néz, mintha a világot mentené meg, pedig nem. A kiállhatatlan főnök egyből falhoz nyomja és tudatja vele, hogy ki a főnök. Kollégái nem igazán akarják befogadni, mert Tyler más. Egy komoly férfi, aki a jó érdekében bármire képes, óriási szíve van és az érzékei után megy, jó megérzései vannak, ötletei, elképzelései, igazi életrevaló pasas. Ez feltűnik Anne-nek, az örs egyetlen női felügyelőjének, akit eddig még csak azért csesztettek, mert ő volt az egyedüli azon az osztályon, de ezek után Sammel is cikizték, mint a gyerekek az óvodában.



Szintén alacsonyabb költségvetésű produkció, remek színészekkel és történettel. Az Emmy díjas sorozat tökéletes képet ad 1973 világáról ám a zenei aláfestés hagy maga után némi kivetnivalót. Általában szeretem a vegyes összeállítású soundtrack albumokat, még akkor is ha soha életemben nem hallottam még az előadókról, ez most nem így történt. A sorozatban csúnyán beszélnek és régies machesteri akcentussal.